Földre szállt pokol

Lucian Morningstar-t mindennek lehetett tekinteni, csak éppen átlagosnak nem. Pokoli? Szexi? Félelmetes? Csínytalan? Erős? Mindre igen a válasz. Így jár az, akinek Morningstar a családneve és Lucifer a jó édes apukája.

Lucian pontosan az ördög fiának is érezte magát, amikor nemes egyszerűséggel kaput nyitott egyenest a Pokolból az Arcanum Akadémia hatalmas, fekete kovácsoltvas kapuja elé, majd pokoli lángoktól körülölelve átugrott az egészen szépen kikövezett útra. Nem az ő klasszikus stílusa, de el kellett ismernie, hogy a maga nemében páratlanul borongós a kastély mása. Ráadásul aznap az időjárás is illeszkedett az iskola hírnevéhez: viharral fenyegető, sötét, vaskos felhőréteg takarta be az elkoszolódott rongy színű ég javát. A szélesebb és vékonyabb tornyok karmokként kaptak feléjük, mintha csak véresre akarnák tépni  őket. Egészen illett volna akár a Pokolba is.

"Végtére is mindkettő tele van szenvedéssel, csak itt még házifeladatot is adnak." dünnyögte magának, majd megigazította a táskáját a vállán, és zsebredugott kézzel, a tekintetek kereszttüzében megindult előre.  Acélbetétes bakancsa kisebb krátert hagyott megjelenése helyén, a megpörkölődött térkő pedig füstös fekete mintázatra tett szert. Akárha egy meteor csapódott volna be. Így kell megérkezni egy olyan helyre, ahol tanulásra kárhoztatnak.

Lucian személyes meglátása szerint az Akadémiának szánt szándéka a diákok mentális egészségének gyors és hatékony lerombolása. Az, hogy ő most ide jött beköltözésre kész táskával a vállán, egyedül a menny-pokol szerződésnek volt köszönhető. A békekötés feltételét képezte az is, hogy minden pokolbéli démon és egyéb szerzet ugyanúgy végigjárja az Akadémia éveit, akár bármelyik másik mágikus faj sarja. Az apja valószínűleg még mindig az adminisztáció feltalálóját és a mennyeieket szidta odahaza. Szinte hallotta is Lucifer sikamlós, méregtől csöpögő hangját a fülében. Ma senki számára nem fog kegyelmes büntetést kiszabni, az hétszentség.

–Lucian Morningstar, ha nem tévedek. – lépett elé a kapuban ténfergő tanácstalan diákokat kerülgetve egy nő.

Diákot azt sokfélét találhatott az ember itt. Kentaurok, tündék, tündérek, vámpírok, vérfarkasok, alakváltók, igéző típusúak, de még magafajta démonok is kapásból akadtak a befelé áramló tömegben. Minden, ami csak szem-szájnak ingere. A mágikus világ színe-java fordult meg itt, hisz a hét Akadémia közül Arcanum számított az egyik legjobbnak. Lendületből sütött róluk az arrogancia. Negédes mosolyok és krémes szavak mögé rejtették ugyan, ám az ő gyakorlott szemét semmi nem téveszthette meg. Már most egymást méregették, kivel éri meg szóba állni, hogyan juthatnak majd minél nagyobb befolyáshoz. Hatalamvágyó porontyok, pfuj! A Pokolban legalább nyíltan gonosz, aki gonosz.

A nő ránézésre alakváltó lehetett, mivel a szürke ceruzaszoknyája alól pettyes leopárdfarok kandikált ki, s idegesen csapkodott ide-oda, ahogy fekete tűsarkújában, pontosan kimérve lépteit, hogy sarkával elkerülje a kövek közti réseket, megközelítette. Csak egy nagy cica. Nem csoda, hogy ezt a reakciót váltotta ki belőle. Sápadt arcát szorosan kontyba fogott platinaszőke hajkorona egészítette ki. Kicsit egy aggodalomba beleszürkült irodistára hasonlított. Jó, nagyon.

Ahogy a pokol kénköves szaga végre elhalt a kapu bezárultával, ő végre megérezte a körülötte levő világot, s a nő mocskosul erős parfümjét is. Mintha néhány elegáns fújás helyett megfürdött volna az ilang-ilang illatú pacsuliban. Brrr. Kis híján öklendezni kezdett tőle, ahogy a nő cirka tíz centire tőle egy hirtelen mozdulattal megállt. Sarkait egy elegáns lépéssel egymás mellé illesztette, leopárdfülei szorosan a fejére simultak. Sütött róla, hogy nem kicsit ideges.

–Mi árult el? A szarvak, a pokolkapu vagy netán az ellenállhatatlan sármom? – vigyorgott vissza, mire az alakváltó sápadt, pengevékony ajka tikkelni kezdett. Még ott is csak nyomokban lehetett rajta színt felfedezni. Ilyen közelről azt is tisztán láthatta, hogy a szeme is szürkés-kékes. Vagy az élettel együtt a színek is lekoptak róla, vagy egy fekete-fehér filmből szökött meg.

–Az mindegy. Mint tudja itt, az Arcanum Akadémia területén tilos mások kínzása, más dimenzióba való száműzése, felgyújtása, illetve a lélekért cserébe kötött szerződések minden elképzelhető formája, különös tekintettel a szentségekkel és hasonlókkal kapcsolatban, világosan ért engem? És mielőtt megkérdezné, igen. Mindre volt példa, amit felsoroltam.

Lucian visszafogta a vigyorát, már amennyire lehetett. Teljesen biztos volt benne, hogy ezeknek a kilencvenkilenc százalékát valamilyen démoni vagy pokoli teremtmény követte el. Habár hozzá kell tennie legalább saját magának, hogy a lélekért kötött szerződés a tündérek műve is könnyedén lehetett. Nem hazudnak, hisz nem képesek rá, de egy szavukat sem szabad elhinni, mivel pontosan emiatt tudják olyan jól elferdíteni a valóságot. Lucian nem kedvelte a fajtájukat. Rosszindulatból és önző vágyból cselekedtek, s rosszabbak voltak talán még a jó édes apjánál, Lucifernél is.

–Az ott nem... – torpant meg egy elhaladó lány, a karjánál fogva visszarántva a társát is, aki majdnem hanyatvágódott a csomagjai súlya alatt – az Ördög fia?

–Lucifer leszármazottja? Ne szórakoztass, Rosie! Biztos csak egy démon. Mit keresne itt?

Lucian jót mosolygott az beszélgetésen, ahogy a szürke nő tovább magyarázott a szabályokról. Szerette, amikor a hírneve megelőzte. Amikor az első perctől fogva róla pletykáltak, megspórolta neki, hogy újra le kelljen fektesse a hírhedtségét.

–És ha csak kicsit kínzom meg őket? Mindössze oktatási célból, nem másért. – hunyurított lefelé játékosan a nőre. Ha eddig sápadtag volt, akkor most kishíján áttetszővé vált a bőre.

–Tavaly az egyik diákunk véletlenül megidézett egy dimenzióközi szellemet, "mindössze" azért, hogy az egyik oktatónkat heccelje vele, Mr. Morningstar. Nem kockáztathatunk még egy hasonló esetet, érthető?

–Vettem, asszonyom. – nevetett végül, hogy lerázza. Ránézésre bármelyik pillanatban kitörhetett a vihar. Olyannyira lógott az eső lába, hogy akár a földet is érhette volna. Márpedig a tüzes pokolvérűek általában nem kedvelték a nedves időt.

–Helyes. Ez esetben itt a szobakulcsa a kollégiumhoz. 317-es szoba. Nyugati torony, harmadik emelet, folyosó vége. A szobatársa már meg is érkezett. Üdv nálunk, Mr. Morningstar! Kívánom, hogy ne kelljen hallonom az ügyei felől! – intett, és már el is fordult egy csapat vérfarkas felé, akik olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy akár ikertestvérek is lehettek volna. Vajon egy "alomba" tartozztak? Hogy működik ez feléjük?

–Nem ígérek semmit!

*

A kollégium egyik szárnyaként funkcionáló torony meglepően tiszta és rendezett képet mutatott magáról a külső ridegséggel ellentétben. A vörös kárpittal leszőnyegezett folyosó mindkét oldalán vastag tölgyfaajtók sorakoztak, melyek mindegyike felett bronz tábla hirdette a számát, és a mellé függesztett parafatáblákon papírral írva közölték a két-két lakó nevét és faját. Még saját díszítésre is hagytak helyet bőven, hogy a kedves diák kiélhesse egyedi kreativitását, s még inkább magáének érezhesse a helyet. Innen a félév vége előtt aligha látogat bárki haza, nem árt otthonossá tenni. Ravasz mosolyra görbült a szája, ahogy arra gondolt, ez mit is takar majd az ő szobáját illetően. A Pokol nem tartozik a tipikusan könnyen megjeleníthető helyek közé. Habár minek is hirdetné egy fecnin, hogy onnan jött? Az ilyesmi úgy sem marad sokáig titokban.

A díszítésekből, hangokból és szagokból pedig Lucian gyorsan és pontosan be tudta tippelni, kik a lakók. Például a megveszekedett virágillattal elárasztott, élő indákkal és futónövényekkel körbevett ajtó mögött, ahonnan sipítozás hallatszott, szinte bizonyosan lakott legalább egy nimfa. Vagy ahol már most karomnyomok díszítették a falat és az ajtót, ordas kutyaszag terjengett, és csaholásra hajazó röhögés párosult hangos dobogással, oda vagy vérfarkasok vagy valami nagytestű alakváltó költözött be. Hogy más példát ne emlegessen, az egyik szobából a tulajdonosa a kőfalon keresztül lépett ki, vált újra anyagszerűvé, és érintése nyomán a parafatáblán jégvirágok futottak végig. A levegő az egész folyosón kristálytisztává és tüdőbevágóan hideggé vált pillanatok alatt. Kétségtelenül egy fagyjáró. Lucian nem sokat látott belőlük korábban, de ismerte őket, mivel az apja biztosra ment, hogy tájékozott legyen a mágikus és kevésbé mágikus lények terén is. Nem létezett olyan faj, akiről ő ne tudta volna a legfontosabb információkat kapásból.

A saját szobája a harmadik emeleti folyosó legvégén, jobbra várakozott rá. 317-es. Sok lépcső, de cserébe talán a felügyelőtanár se szívesen mászik fel ide apró-cseprő... talán nagyobbacska zajok miatt. Kifejezett pozitívum.

–A Pokolban ritkán kell ennyi lépcsőt megmászni. – fújta ki magát egy pillanatra, leginkább magának címezve a szavait – Ott csak zuhansz lefelé.

Az ajtó melletti táblán ott virított a neve: Lucian Morningstar, démon. Alatta pedig egy meglepő fordulat: Roxy Ashwood, faja ismeretlen. Ismeretlen. Egy olyan akadémián, amit pont a mágikus lények miatt hoztak létre? Na, ez nem mindennapinak ígérkezett. Az első, amióta átteleportál a Pokolból apja figyelmeztetésével a fülében, hogy soha ne felejtse el kicsoda, honnan jött, és hogy miért jár az Akadémiára.

–Helló, szobatárs! – lökte be az ajtót széles vigyorral az arcán, várva a pánikot, ami ilyenkor rendszerint eluralkodott a szerencsés szerencsétlenen, akivel összekerült. Ám ez teljesen elmaradt.

A hajópadlós szoba jobb és bal oldalán egy-egy ágyat toltak a sarokba, mellettük egy-egy sötét fából gondosan faragott íróasztallal, melyek között egy hatalmas, táblákra osztott ablak nyílt a belső udvar felé. Lucian látta rajta keresztül a fák alatt, padokon, és a fűben ücsörgő, ismerkedő diákságot. A baloldalon nyílt a saját fürdőjükbe vezető ajtó, és a kijárati ajtó oldalai mentén szekrények és polcok sorakoztak ruhákra és könyvekre várakozva. A falakon elvarázsolt gyertyák és fáklyák helye látszott, bár most elégnek bizonyult a kintről betörő fény. Lucian azt kívánta, bár leszakadna már az ég, ami végleg elhozná a kísértetkastély hangulatát.

A jobb oldalon álló ágy mellett egy lány ácsorgott egy kupac ruhával a kezében. Sötétbarna, hullámos haja szabadon omlott a derekáig, fehér bőre szinte világított a halvány napfényben. Egy sötétzöld, térdig érő ruhát viselt, ami a megfordulás mozdulatától fordrot vetett a combja körül. Az ágyát már bevetette, az asztalán gyönyörű rendben sorakoztak írószerek és papírok. A polcon könyvek, dísztárgyak és tanuláshoz elengedhetetlen dolgok sorakoztak gondos művészi rendbe állítva. A szekrények nyitva, félig töltve ruhákkal. A földet még dobozok és bőröndök borították. Lucian arra tippelt, hogy legfeljebb ha egy órája futott be ő is.

–Lucian Morningstar, igaz?– mosolygott rá kedvesen. Smaragd zöld szeme szelíden csillogott. Az ilyen csillogás pedig mindig valami szórakoztatót rejtett magában. Lucian rajongott a szórakoztató dolgokért, amik izgalmassá tehették a kénkőszagba fulladt életét. – Roxy Ashwood, szobatárs.

Lucian vigyora egy cseppet lelohadt, és félig bosszúsan, félig szórakozottan dobta le táskáit az ágya elé. Érdekes év elé néztek.

–Hát, Roxy Ashwood, üdv a 317-esben.  – Roxy a lába egy mozdulatával, egy csendes mosoly kíséretében arrébb tolta a cuccait, de még véletlenül sem szedte fel őket. Érdekfeszítő. – Tudod, ki vagyok?

–Ha a Morningstar név vagy a démon felirat alatta nem lett volna elég árulkodó, a szarvaid akkor is eladták volna. – nevetett, miközben felaggatott néhány ruhát a vállfákra, és elrendezte őket a szekrényében. – Apukád Lucifer, a Pokol Hercege.

–Talált, süllyedt. Na, de te ki vagy? Az ajtó mellé azt írták ki, nem ismerik a fajtádat. – vonta fel a szemöldökét kihívóan, miközben démoni lángot gyújtott az ujja hegyén, puszta figyelmetlenségből. Gyakran esett meg. A legtöbben hozzá sem érhettek másodfokú égési sérülések nélkül. A tavalyi első szobatársa egy hétig sem bírta mellette.

–Ha ez a legjobb trükköd, akkor túlbecsültelek.

–Ne aggódj, engem túlbecsülni nehéz. – vigyorgott elrejtve a csalódottságát. Reakciót várt, amit nem kapott meg. De miért is nem?

–Nem véletlenül nem tudják. Úgy döntöttem, inkább megtartom magamnak. – mosolygott, amivel még inkább felhívta a figyelmét rózsaszín ajkaira. Miért tűnt ez fel neki alapból egyeltalán? Mióta figyelt oda ő másokra? Áh, zöldség. – Királyi démon vagy, hogy kerültél ide?

–Nem az én ötletem volt. – gondolt keserű szájízzel a szerződésre, amit az apja kötött, és arra a pillanatra, amikor közölte vele, hogy rá is vonatkozik. Elkezdte a helyére pakolni a cuccait, természetesen telekinézissel, az ágy tetejéről.

–Valahogy sejtettem.

A különös feszültség szinte tapintható volt a szoba levegőjében. Lucian nagyon nem ezt várta. Nem ezt szokta meg. Általában a démonok is összerezzentek tőle. Sokakat még közülük is meg tudott égetni.

–Nem zavar, hogy a Sátán fiával alszol egy szobában?

–Majd szólok, ha horkolni kezdesz. Addig semmi bajom vele.

Lucian szó nélkül hagyta a megjegyzést, és tovább pakolta a cuccait. Az ágyra felkerült a fekete ágynemű, a egy csomó fekete ruha magát hajtogatta újra a szekrénybe, ő pedig büszkén rúgta le a bakancsát. Ez is pipa. A rendezgetés koronájaként letett egy démoni acélból készült pengét az éjjeli szekrényre. A kedvenc fegyvere. A világon minden teremtményt képes halálosan megsebezni, és pontosan emiatt majdnem mindenhol, minden dimenzióban tiltották is.

–Gondolom tanulmányi segédeszköz. – villant oda Roxy tekintete.

–Abszolút.

Dolga végeztével végig heveredett az ágyán, kibontott egy csomag gumimacit, és azt rágcsálva bámulta a a pakolászó lányt. Miért titkolná bárki egy ilyen helyen a faját? Az emberek között oké, érthető. Azok tüzes vasvillával és fáklyával mennének utána még ma is. Roxy haja és ruhája ide-oda libbent ahogy mozgott a szobában. Egyszerűen, békésen, lassan és minden varázslattól mentesen tette a helyére a cuccait. Precíz. Ez sütött az egész lényéből. A szobában a fémes viharszag helyét lassan átvette az ő jázmin illata. Illett hozzá, és üdítő volt a Pokol kénköves, lávás, vértől fémes bukéjához képest.

–Ha bámulni akarsz, legalább tedd diszkréten!

–Ez volt a diszkrét, szobatárs. – vigyorgott, de megjegyezte magának, hogy Roxy-nak hátul is van szeme... de legalábbis érzékeli, ha bámulnak rá. Nem tarthatja sokáig titokban, miféle szerzet. Lucian sokkal, de sokkal kíváncsibb annál. – Ezt kihívásnak veszem, Ashwood. Előttem nincsenek titkok.

Roxy nem válaszolt. Egyszerűen tovább folytatta a pakolást, mintha nem magával az Ördög fiával kellene egy szobán osztoznia egy teljes éven keresztül. Talán csak érdektelennek akart tűnni, ám pont az ellenkezőjét érte el. És Pokol mentse mindkettejüket attól, ha Lucian Morningstar valaha megszállottá válna bármivel kapcsolatban! Mert bizony olyankor talán még a saját apja sem tudná megállítani célja elérésében.