Szivárvány alatt
Azt mondták: „Más vagy.”
Mintha ez átok lenne.
Mintha a másság
nem a világ természetes rendje lenne.
Mintha a szív, ha másképp dobban,
már veszély lenne valakire.
Pedig csak szeretni akartál.
Nem több jogot,
csak ugyanannyit.
Nem trónt,
csak békét.
Nem díszletet,
csak egy helyet a világban,
ahol nem kell magyarázkodnod azért,
akit szeretsz.
De ők nem kérdeztek.
Csak címkéztek.
„Buzi.”
„Undorító.”
„Nehogy már a gyerek is ilyet lásson.”
Mintha a szeretet fertőző lenne,
de a gyűlölet nem.
És te hallgattál.
Sokáig.
Mert a félelem beépül a bőr alá.
Mert megtanulja az ember,
hogyan kell csendben létezni
egy olyan világban,
ahol a mosolyod is provokáció.
Aztán jött a nap,
amikor azt mondtad: elég.
Mert a szív nem kér engedélyt.
A lét nem kér bocsánatot.
És a szerelem nem veszély,
hanem menedék.
Mert senkinek nincs joga eldönteni,
kinek szabad boldognak lenni.
Mert nem a másság fáj –
hanem az ítélet.
Nem a szivárvány veszélyes –
hanem az árnyék,
amit rávetnek.
És mégis élsz.
Mert a létezésed önmagában ellenállás.
A mosolyod forradalom.
A kézfogásod kiáltvány.
A csókod a világ arcába mondott szabadság.
Te vagy az,
aki nem hallgat tovább.
Aki már nem kér bocsánatot
azért, aki.
És én veled vagyok.
Mert nem kell egyformának lennünk,
hogy egymás oldalán álljunk.
A másság nem bűn.
A szeretet nem fenyegetés.
A szivárvány nem propaganda.
Hanem emlékeztető:
minden életnek van helye az ég alatt.
