Pitfall

Akármit is teszek, van egy döntés, amit már soha nem tudok visszavonni. Rengeteg kérdés, amire már nem adhatok választ. Az az év, amikor minden elkezdődött... Apró, jelentéktelennek tűnő tettek és szavak, amik bármikor elindíthattak volna egy katasztrófát. De végül egyetlen döntés, az az egy, lavinaként indított el mindent.

Pedig nem én voltam az, aki ezt a katasztrófát akarta. Nem én. Az élet, a sors, vagy talán a karma játszott velem. Egy adósság, amit könyörtelenül rám szabott. Hogy miért éppen rám, azt sosem fogom megtudni. De ahhoz, hogy kiderüljön, mi is volt ez az apró tett, kicsit vissza kell tekernünk az idő kerekét...

2022. Tavasza

– Ahhh, Armin! Mondtam én, hogy jó lesz, és mégsem hittél nekem! – vágtam a fejéhez vigyorogva.

– Jó, rendben, igazad volt, Barrett – adta meg magát. – De miért is ennyire különleges ez a hely?

– Nem is tudom, talán mert annyira kellemes kis zug. Érintetlen, aránylag csendes... és egyszerűen jó.

A tóparton álltunk. A víz színe mélyzölden csillogott a napsütésben, a nád lassan ringatózott a tavaszi szélben. A levegő tele volt a frissen kihajtott fű illatával, és néha hallani lehetett egy-egy madár rikoltását a közeli erdőből. Minden olyan nyugodtnak tűnt, mintha a világ összes problémája valahol messze rekedt volna.

Arminnal alsó óta ismertük egymást. Nem túlzás azt mondani, hogy testvéremként tekintek rá. Ha leírnám, mi mindenen mentünk keresztül együtt, egy egész könyvet megtöltene. Mindig számíthattam rá, ha baj volt. És tudtam, hogy ő is rám.

– Barrett, még mindig nem értem, mire gondolsz – nézett rám félig értetlenül, félig mosolyogva.

– Armin... tavasz van. Jó az idő. Az élet most pont olyan, amilyennek lennie kell. Van szinte minden, ami kell a boldogsághoz. Mi kell ennél több? – legyintettem, majd körbemutattam a tájon. – Ezt a helyet pedig régóta meg akartam mutatni neked. Régen sokszor kijártam ide a nővéremmel. Azóta alig láttam itt bárkit, talán csak pár horgászt.

– Aha, értem. Szóval azt akarod, hogy ez legyen a mi kis találkahelyünk? – kérdezte lelkesen.

– Valami olyasmi. Hozunk majd kaját, innivalót, zenét... elleszünk, beszélgetünk. A városban úgysem történik soha semmi érdekes, legfeljebb a boltokban. Itt legalább nincs tömeg.

– Nekem tökéletes! Amúgy is ismersz, tudod, hogy nem vagyok az a tipikus városi gyerek – válaszolta.

Ez igaz volt. Armin mindig is inkább a természethez húzott. Ha rajta múlt volna, az idejét inkább az erdőben vagy a tóparton töltötte volna, mintsem a betonrengetegben. Én hasonlóan éreztem, hiszen a város szélén, egy falusiasabb részen nőttem fel. Mégis, mindig ő volt az, aki erősködött: „Gyere, menjünk ki a tóhoz!” vagy „Fussunk be az erdőbe!“. És én mentem. Mindig mentem.

A nap lassan lejjebb csúszott, a víz felszíne narancsos árnyalatban játszott.

– Fhuu, Armin, ennyire elment az idő?! – néztem az órámra. – Holnap suliban találkozunk. Van valami, amiben a véleményedre lesz szükségem.

– Hát persze, hogy ott leszek! De miről van szó? – érdeklődött.

– Az most nem ide tartozik. Ráér holnap – válaszoltam sejtelmesen.

*Másnap az iskolában

– Végre vége a mateknak is! – nyújtózkodtam. – Már azt hittem, elalszom. Na, Armin, van kedved leugrani a büféhez?

– Persze, de csak ha meghívsz valamire – mondta nevetve.

– Úgyis tudod, hogy meghívlak – vágtam rá. – Ma én vagyok a soros.

A büfében megvettük az uzsonnát, aztán leültünk a folyosón egy padra.

– Kösz még egyszer! – mondta.

– Ugyan már, ez természetes – legyintettem.

– Na, Barrett, miről akartál beszélni?

Nagy levegőt vettem.

– Az van, hogy... tetszik nekem egy lány.

– Okéééés... és mi ezzel a gond? – vonta fel a szemöldökét.

– Hát, az, hogy nem egy, hanem három lány tetszik. És nem tudom eldönteni, melyikhez kéne először közelednem.

Armin füttyentett.

– Uuuu, így már érthető. Na figyelj, haver, szerintem próbálj meg mindegyikről több infót szerezni. Tudod: mit szeret, mit nem, van-e hobbija... ilyesmik.

– Valószínűleg ezt fogom tenni. Köszi, Armin.

– Nincs mit, erre valók a barátok. Amúgy kik ők?

– Az első Ellie, a második Kate, a harmadik pedig Nicole.

– Az igen, Barrett, van ám ízlésed! De miért pont osztálytárssal akarsz összejönni?

Nicole nevét kimondva rögtön beugrott az első nap, amikor összefutottunk. Az egyik irodalomórán a tanár csoportmunkát adott. Természetesen én voltam az, aki a csoportban a legjobban bénázott.

Épp a táblára ragasztottam volna egy kinyomtatott lapot, amikor a ragasztó stift kicsúszott a kezemből, végiggurult a padlón, és pont Nicole lábánál állt meg.

Ő lehajolt, felvette, majd rám nézett egy széles mosollyal.

– Ez most a te nagy hozzájárulásod a projekthez? – kérdezte nevetve, miközben visszaadta a ragasztót.

Én persze azonnal vörös lettem, mint egy paradicsom.

– Ööö... hát... kreatív káosz, tudod... – nyögtem ki valamit.

Nicole felkuncogott, aztán odasúgta:

– Nyugi, Barrett, minden csapatban kell egy bohóc. Legalább feldobod a hangulatot.

És az a mosoly... azóta is tisztán emlékszem rá. Nem gúnyos volt, nem bántó, hanem kedves. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Nicole más, mint a többiek.

– Figyelj, Armin – folytattam miközbe visszaestem a jelenbe –, ez itt az utolsó évünk. Már csak pár hónap, aztán mindenki másfelé megy továbbtanulni. Akkor akarom megpróbálni, amíg még lehet.

– Te tudod – vont vállat Armin. – De én megfontolnám a dolgot a helyedben.

– Rendben, ígérem, átgondolom – feleltem.

*pár héttel később a buszmegállóban

– Nos, Barrett, hogy alakul a helyzet? – kérdezte Armin.

– Őszintén? Egész jól. Megfogadtam, amit mondtál, és jobban megismertem őket. Nehéz volt dönteni, de végül Nicole mellett határoztam. Ő tűnik a legnyitottabbnak felém.

– Mint legjobb barátod, azt kell mondanom, talán ez a legjobb döntés – bólintott.

– Köszi, haver. Sok mindent köszönhetek neked.

– Szívesen, tesó. És hogy tervezed feltenni neki a nagy kérdést?

– Arra gondoltam, hogy először szervezünk közös találkozókat. Én, te, ő és a barátnője, Nellie. Ti ellesztek, én meg próbálom Nicole-t jobban megismerni. Aztán valamelyik alkalommal... felteszem a kérdést.

– Végül is jó tervnek hangzik – nevetett Armin. – Legalább van benne esély. Na, majd Nellie-vel leszervezem.

Ekkor megérkezett a busz.

– Na, akkor én megyek. Holnap suli, találkozunk – mondtam.

– Értettem, főnök! – intett vissza Armin.

Felszálltam a buszra, és az ablakból még utoljára visszaintegettem neki.

A hetek gyorsan teltek. Iskola után vagy hétvégén, ha volt időnk, mindig összehoztunk egy-egy találkozót. Ahogy telt az idő, Nicole és köztem tényleg kezdett valami kialakulni. Egyre többet nevettünk együtt, egyre könnyebben beszélgettünk. Néha Armin és Nellie szándékosan magunkra hagytak, hogy megtörjem a jeget.

Április végére már tudtam: nem várhatok tovább.

2022. április 30.– Ez lett az a nap, amelyre hetek óta készültem. A nap, amikor végre felteszem Nicole-nak a kérdést. A nap, amely örökre beleégett az emlékezetembe.

Egy nap, ami tényleg mindent megváltoztatott...

2022 Április 30 09:20 körül. Vasárnap.

Nem volt másabb mint a többi nap. Ami azt illetti attól az egy mondattól lett másabb mint a többi Áprilisi nap. Egy jó szombati reggel. Szokásosan a reggeli rutinomhoz híven kimentem a konyhába. Mivel akkoriban nem volt szükségem kávéra egy bögre kakaó képes volt talpra állítani. Nem is csodálkozom rajta, rengeteg cukor volt benne. Miközbe szürcsölgettem a teraszajtón kitekintve kémleltem a hátsó udvart. Hirtelen megcsörrent a telefon.

*Bejövő hívás: T. Armin:

– Helló Armin, miújság? Szólalok bele álmos hangon.

– Szeva öregem! Várjál te még most keltél? Én már régóta fent vagyok! ( Na igen. Ez a gyerek valami oknál fogva reggel 7-kor is képes volt felkelni hétvégén)

– Ja. Tudod, hogy sokáig alszok. Mindegy is. Mit akartál kérdezni?

– Nos a mai program az úgy történne, hogy mi, ami azt illeti TE bejössz a városba. Veszünk egy- pár cuccot és leülünk a városligetbe. Nicole és Nellie majd csatlakoznak azt mondták.

– Rendben Armin. Nekem teljesen megfelel a dolog. Ha körübellül délután 1-re bemegyek az neked okés?

–Teljes mértékben. Csak le ne késd a buszod, haha!

– Nyugi nem fogom. Van még valami plusz infó vagy ennyi lenne?

– Csak ennyi lett volna. Na jólvan Barrett majd akkor tali. Csáóóó! – Letette.

*Magamban: - Akkor ez is letudva. Kérdés az, hogy mit csinálok déluán egyig?

Arra a döntésre jutottam végül, hogy leülök egy-két órára játszani a gép elé azt bemegyek a mamámhoz mielőtt Arminnal összefutok.

* Pár órával később a mamámnál.

– Szia mama, megjöttem – beléptem az ajtón, levettem a cipőmet és bementem a szobába. – Szia kincsem! Hát mi járatban errefelé– Kérdezte mosolyogva. – Délután találkozok a barátaimmal azt gondoltam bejövök még előtte – Feleltem. – Vagyúgy! Gyere egyél sütit mielőtt mész. Nem volt tervben a sütizés de nem tudtam neki ellenálni. Leültem és beszélgettünk egy jó 45 percet. – Ami azt illeti mama, Én Armin meg két lánnyal fogunk lógni. Meséltem is már róluk neked. – Óóóó igen. Nicole meg ki is volt a másik...Nellie. Jól mondom? – Igen igen. Ők azok. Szerintem ma mondom meg Nicole-nak, hogy mit érzek. – Legyél óvatos drágám az ördög is egyszer egy angyal volt nem tudhatod, hogy milyen is igazán belülről a másik. Elgondolkoztam amit mondott abban a pillanatban. Eleinte nem értettem mit akart ezzel mondani, de gyorsan rájöttem a lénygere. – Van benne valami. De Nicole-lal régóta ismerjük egymást. Szinte mindent tudunk a másikról. Szerintem vele nem fogok mellé lőni. Én érzem. – Legyen úgy kincsem. Aztán legyél tökös gyerek mond el neki kerek-perec – mondta kuncogva. – Hehe. Úgy lesz mama – válaszoltam. – De sajnos nekem most mennem kell. Nem akarok késni. Vigyázz magadra, és minden jót. Majd jövök amikor tudok. – Rendben szívem. Egy nagy kalappal neked! Bólintottam és kimentem az ajtón.

*Később. D.u 13:10 körül

A megbeszélt találkozóhelyre mentem. Armin már ott várt.

– Csá haver – Nyújtotta a kezét és lepacsiztunk. – Szia Armin bocs ha késtem mamámnál voltam. – Nincs semmi gond Barrett. Én is most értem ide nemrég. – Értem. Amúgy mit csináljunk amíg a lányok megérkeznek – Kérdeztem. - A talalálkozóhely a városligetben van leszervezve addig bemehetünk a plázába – válaszolta Armin. - Nekem teljesen megfelel a pláza – mondtam és elindultunk.

Miközbe a plázába töltöttük el az időt addig lényegtelen dolgokról dumáltunk. Szerintem nem is esett szó a lányokról, vagy ha igen az sem lett nagy dobra verve. Csak egy szokásos beszélgetés volt semmi különös. Később elmentünk a városligetbe, hogy bevárjuk a többieket.

– Armin te látod őket – Kérdeztem miközbe össze-vissza forgatom a fejem. – Hát Barett én se... Áh de, ott vannak! Helló!!!! Nicole és Nellie felkapták a fejüket. Visszaintettek és odajöttek hozzánk. Amint közelebb értek egy “gombóc” akadt a trokom.

Nicole mosolya páratlan volt. Szép, göndör, hosszú, barna haj. És azok a mogyoróbarna szemek. Felejthetetlen látvány volt az biztos. A tökéletes nő. Vagyis számomra akkoriban az volt. Nicole még hetedikben került át az osztályunkba azóta egy irdatlan jó barátságot építettünk ki. De aznap én ezt megakartam változtatni.

– Sziasztok fiúk – Szólalt meg Nicole. – Hali – Köszönt utána Nellie. – Sziasztok lányok, miújság – kérdezte Armin. Amíg én visszatértem a valóvilágba Armin már egy komplett beszélgetést foytatott le velük. – Várjatok srácok, miről maradtam le? – Áh semmi különösről Barett. A lányokkal azt beszéltük, hogy mit csináljunk – felelte Armin. – És mire jutottatok? – Az lett a döntés, hogy itt fogunk lenni és csak beszélgetünk. Majd valkit elküldünk boltba ha szükséges – jelentette ki. – Nekem megfelel – Mondtam.

*Később. D.u 15:30 körül.

– ....Aztán végül csak sikerült felmászni ugye Armin – mondtam miközbe egy régi story-t meséltem. – Bocsi srácok, hogy közbeszólok de most nekem mennem kell. Van egy fontos dolgom... – Állt fel Nellie. – Rendben Nellie nincs semmi gond, menj csak – felelte Nicole. – Hát akkor sziasztok. Máskor tali! Nellie intett és elment. – Nicole te még maradsz – Kérdeztem. – Persze én még vagyok. Arminra ránéztem ő is rám. Mivel már régóta ismerjük egymást egy tekintetből le tudtuk venni, hogy mi a helyzet. És ez a tekintet azt súgta, hogy itt az idő. Meg kelll tennem.

– Halljátok srácok nézzétek már milyen szép az ég! Menjünk fel a dombra jobbban megnézni – Szólalt fel Armin. – Ja tényleg, nézzük meg – Tette hozzá Nicole. Felmentünk.

– Tényleg szép innen fentről – mondtam miközben gyönyörködtem a látványban. – Nagyon, ugye Armin – Kérdezte Nicole. – Ja...ja... Áhhh nem találom a tárcám. Ja várjunk lent hagytam a pavilonnál. Gyorsan visszamegyek érte. ( Tudtam, hogy ez egy segítség akar lenni, hiszen a tárcája egész végig a táskámban volt. ) -–Rendben Armin menj csak – legyintettem. Armin elment és csak én és Nicole maradtunk. Ezt egy kínos csönd követte. A szívem lüktetett és tudtam, hogy itt az idő. Elmondom neki. Ránéztem az órámra:

15:49:23 mpFelteszem a kérdést.

– Nicole... Ömm tudod, hogy régebb óta barátok vagyunk és hát azóta eléggé megkedveltelek és hát... én többnek tekintelek mint barát... és az lenne a kérdésem, hogy járnál e velem...?

*magamban: (fhu csak kijött. Mondjuk elég rossz volt... Mindegy Barrett hallgasd meg a válaszát!)

– Hát Barrett ami azt illeti én is kedvellek de van egy-kettő elvarrattlan szál amit még meg kell oldanom. Szóval ha lehet ezt máskor meg tudjuk beszélni?

Lefagyok. Ez most egy nem vagy ez egy igen? Nem tudom, de valamit kell válaszolni.

v Rendben Nicole nem gond. Akkor majd máskor megbeszéljük... Armin közbe megérkezik.

– Na van egy jó hírem. Megvan a tárcám – mondja lihegve. Armin rámnéz helyeztjelentésre várva. Megrázom a fejem mondván, hogy nem volt sikeres. Rábólint. Tudván, hogy nincs most már mit tenni bedobja a mennem kell lapot. – Na de srácok ami azt illeti nekem is mennem kell. Anyám hazahívott. – Rendben akkor én is hazamegyek – Válaszolt Nicole. Ezután elindultunk. Útközbe Nicole levált tőlünk.

– Na mesélj Barrett mi történt? – Hát Armin. Feltettem neki a nagy kérdést. De a válasz hát nem volt túl meggyőző. Azt mondta, hogy van neki egy-kettő dolog amit el kell még intéznie azt később beszéljük meg ezt. Valami ilyesmit mondott. – Hmmm érdekes. Figyi Barrett lehet, hogy ez nagyon hirtelen érte ez őt azt nem tudott mást mondani. De mivel tudja, hogy tetszik neked itt lesz a Május és a nyár lógjatok többet együtt azt akkor beszéljétek meg ezt akkor. Szerintem igen fog mondani. – Így gondolod? Végülis van benne valami. (Útközbe megjön a buszom)– ...Óh ez az enyém. Akkor.... Szia Armin. Majd tali máskor. – Szia Barrett. Ne legyél elkeseredve ez még csak a kezdet. Lekezeltünk egymással és felszálltam a buszra.

Az elkövetkező időszak úgy történt ahogy reméltem. Megpróbátam több időt tölteni Nicole-al a nyár folyamán. Egy Augusztusi napon feltettem neki A kérdést. Igent mondott. De sajnos elvétett egy hibát. Az egyik elvarratlan szál az ex-barátja volt és úgy mondott igent, hogy még nem rendezte el azt. Ez észrevehető lett egyik napról a másikra. Mintha teljesen megváltozott volna. Veszekedés tört ki. Én akkoriban nem tudtam, hogyan kell ezt kezelni szóval azt mondtam neki, hogy menjen.

És ő így is tett. Ezután teljes rádiócsend volt. Szinte nem hallottam felőle semmit. Semmit...

Útközbe eljött a Szeptember. Eljött az ideje egy új kezdetnek...