Előszó
Dalma:
Tízéves voltam, amikor elvesztettem a gyerekkoromat.
Egyetlen este elég volt ahhoz, hogy megtanuljam: a férfiak közelsége nem biztonságot, hanem veszélyt jelenthet.
Azóta sem tudtam igazán bízni bennük. Minden mosoly mögött árnyékot kerestem, minden érintésben fenyegetést láttam. A szívem mindig gyorsabban vert, ha valaki túl közel jött, nem a vágytól, hanem a félelemtől.
Vannak napok, amikor elhitetem magammal, hogy túléltem, és a múlt már nem hat rám. De elég egy szag, egy pillantás vagy egy szó, és újra tízéves kislány vagyok, aki hiába sikít, senki nem hallja meg.
Ez az én történetem.
Arról, hogyan lehet túlélni, hogyan lehet mégis hinni a bizalomban. És arról, hogy talán egyszer eljön valaki, aki megmutatja, hogy a fény nem mindig tűnik el végleg a sötétből.
Matthew:
Örök agglegény - így szoktak emlegetni. És talán igazuk van. A színpad, a turnék, az egyéjszakás kalandok eddig bőven kitöltötték az életemet. Híresek lettünk, a Stone Vipers neve ma már mindenhol ott cseng, és néha még én is alig hiszem el, hogy abból a nehéz gyerekkorból idáig jutottam. Mégis... van valami, ami hiányzik. A siker mögött néha túl nagy a csend. Jó a szabadság, jó a kaland, de titokban azon kapom magam, hogy talán ideje lenne valakit közel engedni. Csak épp fogalmam sincs, van-e olyan nő, akit tényleg beengedhetek.
