ELŐSZÓ
AVAGY EUFORIKUS DEPRESSZIÓ
Szürke panelek – mint a hatalmas vallási szobrok, amik közt az ember igazán kicsinyes porszemnek vagy hangyának érezheti magát – na ilyen panelek magaslottak ki a földből, amiből már az utak leburkolása után sem maradt sok, csak kopár, letaposott virágokkal megáldott saras terület. Ezek a panelek tökéletesen árnyékolták ki a napfényt, ami akármennyire is akarta, nem juthatott keresztül, hogy legalább egy kicsit is segítsen a sötét, komor látvány megvilágításában.
A látvány egy fő utca – ami a burkolás után rögtön kátyús lett és az összes lakó ott parkoltatja a kocsiját – emellett, két oldalt füves rész, ami még fénykorában sem volt nevezhető „zöld területnek”, majd amellett kis utcák, amiket parkolókkal szépítettek – hiába, ha mindenki a főúton hagyja az autóját – ezek mellett pedig a már jól ismert panelházak álltak, amik az ember korától függetlenül, kicsiknek és időseknek is egyaránt ijesztően magasnak hatottak. A szürke felületet ablakokkal díszítették, ezeknek a monotonitása erélyesen hozzájárult a lakók lesújtott állapotához. Az ablakokból néha vagy középkorú férfiak lógtak ki, akik bagóval a szájukban bambultak ki a fejükből – ezzel is egy ötpercnyi nyugalmat szerezve maguknak a gyerekzsivajból – de néztek még ki kíváncsiskodó kisgyerekek, akiket vissza is rántott az édesanyjuk, ha észrevették őket… vagy a tipikus banyatankosok, akik térfigyelő kamera szemükkel felmérték a helyi környezetet, a következő csoportos pletyka forrásaként. A maradék lakosok vagy újonnan beköltöző, frissen házasodott fiatalok voltak – ők nagy reményt fektettek a vadonatúj lakosukba, ám hamar rájöttek, hogy megszenvedik az ittlétüket – vagy egyedülálló anyukák, akik – nyilván – szerelmet keresve költöztek ide, hátha összefutnak a lépcsőházban a jövendőbeli – következő – életük szerelmével.
A lakótelep.
Mennyi élet, mennyi szerep, amelyet a mindennapokban magukra öltenek az ott lakók.
Már a reggeli „Jó reggelt!” és „Jó munkát!” vagy a napvégi „Jó estét!” és „Andikám, hogy vagytok? Na és a gyerekek?” megszólításoknál is a fülig érő mosolygós, vidám és szimpatikus szomszéd szerepét kellett megjeleníteni, hogy utána jó emberként könyvelhessék el magukat a saját fejükben.
Volt ez másképpen?
Senki sem emlékszik.
Vagy csak nem akar, mert akkor feljönnének a régi komor napok, amiket ha emlékeik szerint boldogan is éltek meg, az egész akkori életük egy látszatra épült, amit már sosem tudnak igazán kiverni a fejükből. Inkább elfogadják, hogy már más a helyzet, már nem kell megfelelni senkinek, őket már megmentették, és boldogan köszönhetnek, mesélhetnek a fiataloknak, hogy milyen jó is itt élni,
a hőn szeretett telepen.










