A Villám ivadéka

JAYDEN

Egy nő állt a sikátor végén, zöld füst keringett körülötte, tekintetét rajtam élezte. A füst megnyúlt, karom formát öltött. A lélegzetem elállt, amikor felém suhant. Túl gyors, behunytam a szemem. Nem terített le semmi, fájdalmat sem éreztem. Manont pillantottam meg, hosszú haját forgatta a szél, törékenynek látszott, de lelke minden vihart leküzdött. Karját védekezően maga előtt tartotta. A füst újra a nő körül tekergőzött, támadásra készült. El kell húznunk innen.

Manon felszisszent, amikor megragadtam a kezénél és a kijárat felé húztam. Átgázoltunk a pocsolyákon, ki a térre.

Épületek tekeregtek a fejünk fölött és alatt. Szorosan kapcsolódtak egymáshoz, hidat képeztek egymás között és az égbe kaptak, mint egy terebélyes fa ágai, átnyúltak a felhők fölött. Csövek ölelték körül őket, melyekben villámok cikáztak.

Manon lerogyott mellettem, reszketett. A karján égésnyom burjánzott és terjedt. Szemem elkerekedett a láttán, sosem láttam még hasonlót sem, hiába laktunk Bliksemstad legbalhésabb gettójában.

– Ne most add fel! El kell jutnunk Ryskampékhoz!

– Tudom – szűrte a fogai közt. Tenyerében zöld fény izzott, a sebre helyezte, ami azonnal összehúzódott. Rámeredtem.

– Te... esszenciaalkimista vagy? – Manon felpattant, hófehér bőrén nyoma se látszott sérülésnek.

– Gyere, Jayden!

Végig rohantunk a vásártéren, füst viharzott a nyomunkban a bódék között, mire a Viharfesztiválra díszítők visítozva szétszéledtek. A füst elénk vágott, a nő alakja rajzolódott ki a belőle, szőke haja vállára omlott, szeme zölden világított. Arckifejezése hideg, kimért, mint a képeken. Az Esszencia Anyja. A lábam földbe gyökerezett. Füstköpenye megnyúlt, felém kúszott. Manon előrelépett, felszegte fejét.

– Tudom, mi kell neked. Őt hagyd békén, semmi köze hozzá! – Hangja határozottan csengett.

– És nálad van? – Füst fodrozódott a nő körül, ahogy Manonhoz libbent. Megsimította az arcát, ő bólintott.

– Miről beszél? – fordultam Manonhoz, nem tudtam levenni a szemem reszkető kezéről. Nyeltem egyet, előrántottam a sokkolómat, kattogása reményt ígért.

Az Esszencia Anyja intett az ég felé, szememmel követtem a mozdulatot, a tetőn egy alak guggolt. Kezemet a fülemhez kaptam, sercegés szaggatta a dobhártyámat, mintha berúgtak volna egy ajtót. Minden fehérbe borult, eltűnt az Esszencia Anyja, a nővérem és a viharverte Nijsink. A pillanat maradt, a villám utat vájt magának a bőrömön, alá férkőzött, egyre mélyebbre és mélyebbre merült, a testem minden zugát lángba borította. Tekintetem az égre futott, ami megfordult velem.

Felpattant a szemem, víz verdeste az arcomat. Intiaankövek nyúltak felém a barlang mennyezetéről, ametisztszínben pompáztak. Felugrottam, amikor észrevettem magam körül a halálfényeket. A hirtelen jött fájdalom mellbe vágott, szédülten zuhantam vissza a matracra. Kezemet a mellkasomhoz kaptam, nedves kötést tapintottam.

– Bocsáss meg, mindig kíváncsiak az újakra – A hang felé fordultam, tulajdonosa egy kövön ült velem szemben, arca homályba burkolózott.

– Te meg ki a franc vagy? És mit akarsz tőlem?

– Ti felétek a Szelídítőként ismernek. Ők hoztak el hozzám. – Széttárta a karját, a halálfények úszkáltak körülötte. Csak a színük különböztette meg őket a gömbvillámoktól, melyeket a villámfinomítókban állítottak elő. Villámfehéren ragyogtak. – Meg akarták nézni az átváltozásodat.

– Mi? Akkor én...

Az emlékeim hideg zuhanyként értek. Beugrott az Esszencia Anyja, ahogy köd fátyola Manon köré fonódott és eltűntek. Rémlett a villámidéző alakja is a tetőről, aki a testemre azt az égető poklot hozta. Letéptem a kötéseket magamról, lesokkolt a látvány. Villámrajzolatok, ugyanolyanok, mint a semnier harcosoké, akik felülkerekedtek egy villámon és szolgálatukba hajtották azt. Győzelmük trófeájaként őrizték a hegeket, melyek most az én testemet is ékesítették. Győztem volna?

A gondolatra villámrajzolataim felragyogtak. Ordításom visszhangot vert, forróság emésztette a testem. A szívem a torkomba szökött, kapkodtam a levegőt. Az átváltozás kísértett, a villám visszavágót követelt.

– Nem! Nem lehet belőlem halálfény! A nővérem... meg kell mentenem...

Letepert a természet akarata, össze akart préselni, az anyagtalanságba taszítani. Összehúztam magam. A fájdalom olyan zsibbadást hozott, mintha valami megnyílt volna bennem. Bőrömet karmoltam, hogy a kín kibillentsen a transzból.

– Ne ellenkezz! – hajolt fölém a Szelídítő. A férfi arcát égési sebek barázdálták, szeme vérben forgott. Reszketve feltápászkodtam, lábam remegett alattam, verejtékeztem.

– A természet erejével nem dacolhatsz. – Kezét a vállamra tette, ellöktem magamtól.

– Leszarom a természetet! Meg kell mentenem a testvérem!

Halálfények siklottak elém, megfeszültem, a Szelídítő állt mögöttem.

– Szólj rájuk, hogy húzzanak innen!

Vakító fény szabadult a sebeimből, a karomon támaszkodtam meg, ziháltam. A halálfények felém úsztak, a rémülettől hátrahőköltem, hátam egy oszlopnak csapódott és annak mentén földre ereszkedtem.

Láncok tekeredtek a karomra, hullámra keltek a levegőben, mintha meghúzták volna őket. A szemhéjam elnehezült.

Ott találtam magam, amit Esszenciális Síkként emlegettek. Füstmassza szorított, megbéklyózott, végtelen sodrásába vont, szemem sarkából láttam hova tartok, egy örvény magjába.

Egy ember bukkant fel, úgy nézett ki, mint én. Felém nyúlt, mire kapálózni kezdtem. Ujjával követte a villámrajzolatomat és a bőröm alá hatolt. Villámrajzolataim izzottak, hánykolódtam a füst szorítása alatt a kíntól, ám az nem engedett. Hasonmásom kirántotta a kezét a testemből. Markában a villám úgy vergődött, mint egy féreg, ami egyik végével belém kapaszkodott.

– Engedj el!

A füst forgott körülöttünk, és mi forogtunk vele. Agyamat elöntötte a vér, a villám helyéről lüktetés indult útjára, az egész testemet behálózta. Felvillanyozó forróság kavargott bennem, olyan ismerősnek tűnt. Aztán jött a sercegés és minden elfehéredett. Pár másodperc múlva a villám ölelésében tértem magamhoz. Reszkettem, villámrajzolataim fájdalmat pumpáltak a testembe. Az alak közelített. Mozdulni nem bírtam. Villámpajzsomból egy nyaláb vált le és felé száguldott, hasonmásom füstté foszlott.

És engem beszippantott az örvény. Zuhantam a mélységbe. Pörgött a világom. Kibontakozott belőle valami ismeretlen, aminek eddig létezését sem gyanítottam és már nem tűnt olyan aprónak és jelentéktelennek. Minden egy. Ekkor kezdtem el sejteni az alkímia alaptörvényét.

A halálfények zümmögésére ébredtem, körbevettek és támadásra készültek.

– Miért nem változott át? – harsogta a Szelídítő. Remegett, tagjait idegességében ropogtatta.

Orromat mardosta egy szag. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen. A magasból éreztem. Felnéztem hát a felettem lógó cseppkövekre. Nem elég! Magasabbra, még magasabbra. A másodperc töredéke alatt gondolatban szárnyaltam, nyargaltam az ég plafonja felé a különös aroma nyomában.

Amikor megtaláltam, kapcsolatba léptem vele, mintha mindvégig rám várt volna. Lehívtam a villámot. Egy szempillantás alatt ideért. Mellettem csapódott be, még volt időm félreugrani, viszont szétszaggatta a talajt a lábam alatt, zuhantam. A villámsokk kábulata kerülgetett. A sebeim bevéreztek, amikor kicsiholtam magamból a villámot, összeszorítottam fogam fájdalmamban. Annyira koncentráltam a pajzsra, hogy a fejem belesajgott.