A Pokol hét hercege
"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába."
Bágyadtan tértem magamhoz. Az átbulizott éjszakák koronázatlan királynőjeként elég erős gyanúm volt, hogy megint túltoltam egy kicsit a dolgokat. A fejem kóválygott és iszonyú hőség volt. Talán, ha kinyitnám a szemem... de valamiért nem akartam. Ahogy a valóság magába rántott az álomból, úgy realizáltam, hogy valami rohadt kemény helyen fekszem... ami nem az ágyam...
A szemet kinyitva az első gondolatom a hányás volt, de valami csoda történt mert a gyomrom nem sajgott. Nem voltam másnapos, viszont, szó szerint tátott szájjal néztem ki a fejemből. Egy nagy kő szélén feküdtem egy helyen, ahol végtelen sziklamezők voltak helyenként füstőt hányva magukból egy, egy helyen.
Feltápászkodtam, gondoltam, csupa kosz leszek, de semmi... mintha ezen a helyen nem történne velem semmi rossz. Lassan elindultam, hisz csak nem rostokolhatok egy pusztaságban... ahogy előre haladtam, felizzott előttem a levegő és egy kapu jelent meg, előtte egy csontvázzal. Olyasfajta volt, amit a biológia szertárban tartottak. Érdeklődve néztem, közelebb léptem, aztán elegánsan a fenekemre is zuhantam, ahogy a koponyája megmozdult és beszélni kezdett...
- Üdvözöllek a Pokolban hercegné, a hercegeid már várnak rád.
Meghajolt.
Tuti, hogy olyat még nem szívtam, mint ezen a bulin... elvigyorodva léptem át a nyíló kapun. Egész addig azt gondoltam, hogy felébredtem egy idegen helyen, de a valóság ezek szerint az, hogy még alszom... mert ezt biztosan egy álom...
Így tovább sétáltam a képzeletbeli Poklomban, lefelé egy lépcsön, annak első bugyra felé... amit egy újabb ajtó rejtett maga mögött...
