Egy háború naplója

All Rights Reserved ©

Summary

A világ lángokban áll. A II. világháborút emberek vívják, olyanok, akiknek sokszor fogalmuk sincs, hogy miért van ez a háború. Vajon egy katona ember tud maradni, vagy idővel elveszíti öntudatát és teljesen az események fogják irányítani. Ez a történet megtörtént eseményeket mutat be. A 12. század egy fiktív alakulat, amin keresztül ismerhetjük meg a II. világháborút német szemszögből. A könyv megemlíti a Holokausztot és a II. világháborúban elkövetett atrocitásokat is. Remélem, hogy aki olvassa, megismeri úgy a történelem e 6 sötét évét, ami olyan nyomokat hagyott az emberiségen, amit talán sose lehet kiheverni.

Status
Complete
Chapters
8
Rating
n/a
Age Rating
16+

Felvezetés

,,Fritz, földre… Anna, maradj velem… Fritz, tarts ki… Hans, jön a doki… Istenem, csak éljem túl… Ulrich, kiviszlek, tarts ki… Megadom magam!...

Hirtelen felriadtam. Amikor megnéztem az órámat, csak reggel 6-ot mutatott. Anna nem ébredt fel mellettem, gondolom már megszokta ezeket a dolgaimat. Csendesen felöltöztem és kimentem a konyhába. Főztem egy kávét és kiültem a körtefa alá, ahol anyám is szeretett ülni. Pár perc múlva bementem, Anna még mindig aludt. Mikor bementem a kamrába, hogy reggelit készítsek neki, hirtelen kiégett a lámpa. Felmentem a padlásra, ahol a keresgélés közepette rábukkantam egy dobozra. Jó nehéz volt, hát levittem a villanykörtével együtt. Becsavartam a körtét, de a doboz tartalma nem hagyott nyugodni. Amikor felnyitottam azt hittem rémet látok. A régi katona tárgyaim voltak azok. Leroskadtam a székbe, mert nem bírtam el ezt a szembesülést. De nem tudtam halogatni, muszáj voltam megnézni a doboz teljes tartalmát. Amit először kivettem az a vaskeresztem volt, és hirtelen beugrott, amikor Rommel kitűzte. Rengeteg fényképet is találtam később. A katonai akadémiai osztályomat, Otto, Ulrich és én voltunk legelől. Hatalmas cimborák voltunk és vagyunk is. Másik képen az avatásunk, ahol Hitler éppen a zászlónkat avatta fel. Harmadik én és Anna, az első közös portrénk együtt. A negyediken én egyenruhában azelőtt, hogy lerohantuk volna Lengyelországot. Az ötödiken Anna, Éva, Günther és én vagyunk 1949 tájékán. És persze a házasságunkról készült képek. De megtaláltam Otto és Angéla házasságának képeit is. Nem is értem, ezek miért itt vannak. De előkerültek azok a képek ahol csak Éva és Anna vannak, amiket mindig a zubbonyom bal felső zsebében tartottam. És végül előkerült a zubbonyom is. Ijesztő volt látni a lyukakat, ahol meglőttek Aachenben. Oda nyúltam a jobb oldalamhoz, még ki tudom tapintani a lövedékek nyomait. Hirtelen elkezdtem írni, de mindent, ami akkorról eszembe jutott:

Árvaházban nevelkedtem, a szüleimet alig ismervén. Amikor 6 évesen kérdeztem az igazgatót, akivel jó volt a kapcsolatom, azt mondta, hogy az apám katonaember volt, de egy ütközetben meghalt, az édesanyám így egyedül maradt velem, és végső elkeseredésében itt tett le. Ez történt 1918-ban. Az igazgató azt is mondta, hogy a Fritz Stullman nevet adták nekem a szüleim. 7 évesen, 1919-ben egy jómódú család befogadott. A családfőt Heinrichnek hívtak, és megdöbbentette, hogy milyen tanulékony vagyok. Beírattak az iskolába, ahol a számtan és a földrajz érdekelt nagyon. 1932-ben beírattak a német katonatiszti akadémiára. 1933-ban aztán a pótapám furán jött haza. Mintha boldog lett volna, de ugyanakkor rémült is. Azt mondta, hogy győzött az NSDAP. A pótanyám ennek a hírnek megörült. Őt ugyanis a nemzetiszocializmus teljesen meggyőzte. 1936-ban végeztünk és frissen kinevezett hadnagyként beléptem a Wehrmacht 7. hadseregének 12. századába, Wilhelm százados szárnyai alá kerültem. A százados remek ember volt, nagyon igazságos. Az embereinkkel is jóba lettem, nagyon jó század voltunk. Elérkezett a felavatásunk. Életemben először láttam a Führerünket. Meglepett, hogy ez az az apró ember, akiért nekünk az életünket kell adnunk. Ulrich barátom volt a zászlótartó, Hitler oda lépett hozzá, megszorította zászlónkat azzal a zászlóval, ami a puccsnál volt náluk. Utána mindnyájunk kezét megszorította, és egy kedveskedő mondatot szólt hozzánk. Nekem azt mondta, hogy ránk büszke egész Németország. Az avatás után egy pár hónappal a századunkat áthelyezték Berlinbe. Ezt nagyon jól tették, mert az Olimpiára el tudtunk menni. Jessie Owens nyűgözött le teljesen, nagyon szívesen kértem volna tőle egy autógrammot. 1936-ban kineveztek főhadnaggyá, és az év szeptemberében megismerkedtem életem szerelmével, Annával. Egyszer egyik este, a szokásos sétám után betértem egy kávéházba. Leültem egy asztalhoz, és rendeltem egy kávét. Egyszer, amikor felnéztem, egy gyönyörű nőt pillantottam meg. Dús szőke haja, gyönyörű alak, szép szemek, és vörös rúzsos ajkak. Nagyon odaszerettem volna menni, de végig az volt bennem, hogy nem lennék elég jó hozzá. Amikor rám nézett és elmosolyodott, megjött a bátorságom. Megittam a kávém, megigazítottam az egyenruhám, és odamentem hozzá.

-Jó estét kívánok. –mondtam

-Jó estét kívánok. –mondta

-Nem szeretnék tolakodó lenni, de meghívhatom valamire?

-Akivel találkoztam volna, nem jött el, szóval nagyon szívesen. –mondta mosolyogva

-Szeretnék bemutatkozni, Fritz Stullman főhadnagy vagyok. –mondtam, mikor leültünk.

-Az enyém Anna Steiner. Örülök, hogy találkoztunk.

Zárásig beszélgettünk. Utána hazakísértem, de hosszan sétáltunk és beszélgettünk. 3 nappal később újra találkoztunk a kávézóban. Majd másnapra meghívtam étterembe, ahol ismeretlen körülmények között felgyulladt a szalvétám. Anna a mai napig mondja, hogy én gyújtottam fel. Az étterem után sokáig sétálgattunk. Októberben bemutatott a szüleinél.

-Katona vagyok, de nagyon izgulok. –mondtam nevetve, amikor megérkeztünk a házukhoz.

-Nem kell, édesanyám kedvelni fog. –mondta Anna bátorítóan.

-És édesapád?

-Igen. De én, szeretlek. –mondta mosolyogva.

-Az is valami.

Amikor az apja kinyitotta az ajtót, kezet nyújtottam neki. Kezet ráztunk, bemutatkoztunk. Az elején fagyos volt a hangulat, de az apja egyszer csak megenyhült és nagyon hamar megtaláltuk a közös témát. Novemberben Annával összeköltöztünk és karácsonykor megkértem a kezét. 1937 szeptemberében megszületett Éva lányunk, nagyon örültem neki én is, ha háború lenne, nem tudnák besorozni. 1938 januárjában megérkezett a levél, hogy Wilhelm századost kinevezték őrnaggyá, így én százados lettem. Aztán november 9-én olyan történt, amitől féltem, hogy bekövetkezik. Megtörtént a Kristályéjszaka. Az ablakomból láttam, hogy egy nagy zsinagóga teteje ég. Felkaptam a zubbonyom, és rohantam a helyszínre. Iszonyatos volt látni, ami ott történt. Pár ember volt bent, és amikor kirohantak az SS tüzet nyitott. Egyszerűen fel nem tudtam fogni mi történt ott. Ulrich is megérkezett, aki szintén elborzadt. Rágyújtott egy cigarettára, de én kikaptam a szájából, és én szívtam el. Egyszerűen hihetetlen volt ezt látni. Egy éjszaka sem telik el anélkül, hogy a hangokat ne hallanám. Másnap beszéltem az őrnaggyal. Azt mondta, hogy az éjszaka rengeteg zsinagógát égettek fel, rengeteg zsidó boltot törtek be, és sok zsidó embert elhurcoltak. Azt mondta, hogy próbáljam meg elfelejteni, mert ha hangot emelek, azzal magamnak, de legfőképp a családomnak ártok. Hallgattam erre a tanácsra, de soha nem tudtam elfelejteni.

Az Anschlusskor a századunk is bevonult Bécsbe. Hihetetlen volt az osztrákok kedvessége. Hatalmas szeretettel fogadtak bennünket. Az osztrák lányok csókoltak minket, én sikeresen értem el, hogy csak az arcomat érjék a csókok. Életemben utoljára láttam a Führert személyesen, amikor a német-osztrák egyesülés dicsőségéről tartott beszédet.