1. Fejezet: A lélegzet végtelenje
Jonas világa millió hektárokban volt mérhető, mégsem volt fix helye az atlaszokban. Az Apex-szektor egy gigantikus, mesterségesen oltalmazott kontinuum volt, ahol az Óvilág földrajza egybeolvadt az Új megfékezhetetlen erejével. Aki itt járőrözött, egy élő kollázson hatolt keresztül: a sűrű, illatos mamutfenyők és bérci fenyvesek után – melyek az észak-amerikai csendes-óceáni partvidéket idézték – az ösvények váratlanul nádassal szegett, tágas tavakba torkolltak, melyek szürkéskék vize a skandináv szigetvilágra emlékeztetett. S odaát, az erdős dombgerinceken túl, a világ kilométernyi, szélmarta pusztaságokká nyílt ki – lapos, aranyló fűtengerré, amely a horizontig nyújtózott, az eget pedig hatalmas, végtelen kupolává változtatta.
Magányos élet volt ez, de Jonas így választotta. A csend itt nem a zajok hiányát jelentette, hanem a tér sajátos minőségét. Megtöltötte a fűszálak zizegése, egy ragadozó madár távoli kiáltása és saját lépteinek mély, egyenletes ritmusa a puha erdőtalajon.
Egy régimódi rönkházban élt egyedül a nagy tó partján, messze minden civilizációtól, térerő és internet nélkül, cserébe egy vaskályhával, amely télen izzott a parázstól, és térképekkel, amelyek sosem avultak el. Házának gyanta-, friss kávé- és bakancsának ólomszagú bőrillata volt. Minden tárgynak megvolt a maga helye, minden mozdulat az évek során tiszta rutinná nemesedett.
Munkája kemény volt, gyakran szótlan, mégis mély, megingathatatlan nyugalommal töltötte el. Jonas a sztoikus elszántság embere volt. Ha a fejébe vett egy utat, végigment rajta – mindegy, hogy a hátizsák súlyosan nehezedett-e a vállára, a tartós eső napokig áztatta-e ruháját, vagy a meredek emelkedő elállította-e a lélegzetét. Testtel és lélekkel végezte a munkáját, a természet iránti valódi, már-már ájtatos szeretet által hajtva. Számára nem létezett „szolgálati idő vége”, amíg odakint a parkban egy fa lángolt, egy ösvény el volt torlaszolva, vagy egy állatnak védelemre volt szüksége. Nem e föld urának tekintette magát, hanem annak őrzőjének és szolgájának.
E hét első három napja a megszokott, kérlelhetetlen ritmusban telt. A reggeli órák mindig a szürkületben kezdődtek, amikor a pára még nehezen ült a vízfelszín felett. Jonas ellenőrizte a kerítéseket, megjavította a kidőlt ágak által benyomott vadátjárókat, és vízmintákat vett a tiszta, jeges hegyi tavakból, hogy ellenőrizze a pH-értéket és a szennyezőanyag-terhelést. Ezután feltérképezte a nagy szarvascsordák vonulási útvonalait, melyek méltóságteljesen és szinte árnyékszerűen vonultak át a ritkás erdőkön, mintha egy másik, ősrégi idősíkhoz tartoztak volna.
A negyedik napon útja a mély, fűvel borított pusztaságba vezette, ahol a szél irgalmatlanul söpört végig a sztyeppén, és a száraz füvet lágy, aranyló hullámokban mozgatta. A levegő itt por-, vadkakukkfű- és a végtelen távolság illatát árasztotta. Kora délután volt, amikor egy sekély mocsaras terület szélén mozgásra lett figyelmes a nádban. Nem szokványos zizegés volt; fáradtnak, szaggatottnak és természetellenesnek hangzott.
Jonas azonnal megállt, visszatartotta a lélegzetét, és hangtalanul leguggolt. Izmai pillanatok alatt megfeszültek, a vadonban szerzett több éves tapasztalatnak köszönhetően.
A nedves kákák között egy fiatal vidra feküdt. Az állat teljesen kimerült volt, finom, sűrű szőrzete a hátsó lábán egy sötét, olajos anyagtól ragadt össze, amely valószínűleg a part menti kőzet egy régi, szabaddá vált rétegéből származott. A kis vidra felületesen lélegzett, apró úszólábai gyengén rángatóztak a sárban. Nyilvánvalóan eltévedt, a sűrű sárba keveredett, és túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy megtalálja az utat vissza a folyó fő sodrához.
Ilyen pillanatokban Jonas számára nem volt teketória. Elméje tiszta gondoskodásra kapcsolt. Letette a nehéz hátizsákot, elővett egy puha, száraz gyapjútakarót a felszereléséből, és óvatosan letérdelt a nedves, poshadt szagú talajra.
–
Na, kishaver
– mormolta mély, megnyugtató hangon, miközben centiméterről centiméterre közeledett, hogy ne ijessze meg a rémült állatot.
A vidra halkan fújt – egy rekedt, szánalmas hang, amely tiszta pánikreakciót tükrözött –, és kétségbeesetten próbált mélyebbre húzódni a nádba. De Jonas rendíthetetlenül türelmes volt. Megfontoltan mozgott, kerültre minden hirtelen szemkontaktust, amelyet a ragadozók fenyegetésnek érezhettek volna, mígnem elég közel ért. Óvatosan a takarót az állatra terítette, hogy megvédje a hidegtől és lefékezze hektikus mozgását, majd óvatosan felemelte. A vidra apró szíve vadul és szabálytalanul dobogott Jonas durva tenyerében, mint egy bezárt madár szárnya.
Kivitte az állatot a partra, ahol a víz tiszta és folyó volt. Ott a sekély vízbe térdelt, elővett a hátizsákjából egy flakon biológiai szappanoldatot és tiszta vizet, és végtelen gondossággal kezdte megtisztítani a vidra összeragadt szőrzetét a ragadós kosztól. Megszakítás nélkül halkan beszélt hozzá, történeteket mesélt neki a hegyekről és a nagy tóról, míg az állat apró izmai a keze alatt lassan elernyedtek, és a fújás halk, remegő nyüszítésbe ment át.
Amikor végül a vidrát a hűvös, tiszta vízbe engedte, az állat rövid ideig habozott. Sötét, okos szemeivel felnézett rá, mintha ebben a pillanatban egy szótlan megértés született volna ember és vadon között. Azután a vidra lemerült, elegáns, nyílszerű lendülettel elúszott, és eltűnt a folyómeder védelmező zöldjében, sodródva az árral.
Jonas letörölte a verítéket a homlokáról, mélyet lélegzett, enyhén elmosolyodott, és a puszta tágas, határtalan tájára tekintett, amely a késő délutáni napfényben terült el. Az aranyló fény békés, már-már valószerűtlen melankóliába öltöztette a sztyeppét. Akkor még nem tudta, hogy ez a béke csalóka volt. Odébb, az Apex-szektor feltérképezetlen, mély zugaiban már olyan nyomok vártak rá, melyeket egyetlen biológia tankönyv sem tudott megmagyarázni – nyomok, melyek elméjét, meggyőződését és testi erejét hamarosan a végsőkig próbára teszik.







![No Fixed Address [MOVING TO GALATEA SOON]](https://cdn-gcs.inkitt.com/vertical_storycovers/ipad_bb13468651845544611ed7e0b605b47f.jpg?width=1920&quality=75)

