Chapter 1
Louis:
Ahogy beléptem a terembe, rögvest egy helyet kerestem, ahol leülve végig várhatom polgármesterünk nagyszabású tervét, miszerint: minden élő mellé egy vámpír kell, monogám szimbiózist kialakult.
Nagyszerű, mondhatom. Pont ez kell nekem már csak, egy vérszívó az otthonomba! Négy éve volt az elő jövetelük, amikor bejelentették a létezésüket, és hogy békét ajánlottak az élőknek. A nagy fejesek bejelentették, hogy központokat hoznak létre, ahol önkéntesen lehet vámpíroknak vért adni, ezzel csökkentve a támadásokat, csak már megy a munka egy szintetikus vérpótlék kitenyésztésén, hogy az a helyettesíthesse a táplálékot az emberek helyén. Most mégis drága elnökünk, Mr. Dixon kijelentette, hogy a polgármesterek hozzák létre az ilyen közösségi fórumot, és minden háztartásba egy vámpírt helyezzen el. Nemleges válasz nincs, mindenki hazavisz egy ilyen lényt, tetszik vagy sem. Szuper. Elvileg ez abból áll majd, hogy ők védenek minket, mi pedig tápláljuk őket. Az elnök szerint így könnyebben megy majd az integrációjuk a társadalomba. Az már csöppet sem érdekel senkit, hogy esetleg éppen mit szólnak a befogadó családok? Jó, vannak vámpírrajongók, de akkor is. Én már megszoktam, hogy sötétedés után nem járok ki a házból, természetesen ez még az előbb jövetel előttre nyúlik vissza. Személy szerint nem vagyok népszerű ebben a kis városban, Layton Hillben. Itt mert nem szeretik, ha valaki nem olyan, mint a többség. De milyen butus is vagyok, még be sem mutatkoztam, neked, kedves olvasó.
Louis Tomlinson vagyok, 25 éves és meleg. Igen. Itt nem tűrik, ha más vagy. Amiatt költöztem ide négy évvel ezelőtt Los Angelesből, mert a környéken kitudódott, hogy a fiúkat szeretem, és meghurcoltak. A volt párom, Dan letagadott, kigúnyolt és megvádolt, hogy zaklattam. Nem, nem jelentett fel meg semmi, de elhíresztelte, hogy csak hímnemű sincs tőlem biztonságban, hanem, még az sem kizárt, hogy pedofil is vagyok. Így a helyi közösség választása elé állította: vagy elhagyom Los Angelest, vagy börtönbe juttatnak koholt vádakkal. Mielőtt elmehettem volna, nagyon csúnyán összevertek. Nem az ütések fájtak a legjobban, hanem Dan viselkedése. Kihasznált, neki adtam magam, majd eldobott és lebuzizott. Elvette a hitem a szerelemben és egy mély félelmet ébresztett bennem, hogy nem szerethetek, mert csak kihasználnak. Az egyetlen ember, aki végig kiállt értem, az a legjobb barátom, Niall Horan volt. A családom kitagadott amint fény derült másságomra, így ez az ír manó fogadott be, mindvégig az egyetemet és a szerelmet lakást.
Itt, ebben a poros kis városban kinéznek, pedig nem tudják senki sem, hogy kikhez vonzódom. Egyszerűen más vagyok, és ezt érzik. Visszahúzódó, csöndes és magamnak való. Ha nem szükséges, nem kommunikálok senkivel. Az pedig még jobban ösztönzik őket arra, hogy utáljanak, hogy a falu egyik legkisebb háza lett az enyém, miért sikerült áron alul eladnom a Los Angelesben található ugyan apró kis garzonom, így nem válogathattam sokat. Ahogy ideköltöztem, rá nemsokára megtörtént a vámpírok előbújása is.
Az utolsó időben rengeteget fogytam, a csontjaim szinte átdöfik a bőröm. Nem igazán van étvágyam, szinte alig fogyasztok valamit. Régebben sokat fociztam, emiatt edzett is voltam, de mióta megismertem az exem, már csak arra játszom, hogy túléljek minden napot. Felkelek, iszom egy kávét, elintézem a dolgaim a fürdőben, felöltözöm, majd leülök a kedvenc fotelembe és kezdem olvasni a laptopomra küldött nyers iratokat, amelyek az nyomdába menne. Ha hiba van benne, javítom, majd mehet is tovább. A munkámnak hála nem nagyon kell emberekkel érintkezni, emailben dolgozom, így az utcára csak a legszükségesebb dolgok miatt kell csak kimennem. Estefelé lassan lefürdök, vacsorázom, már ha megmarad bennem, ami sajnos mostanában ritka a sok stressz miatt, majd alvás. Ha nagyon kivagyok, akkor előfordul, hogy ejtek egy két mélyebb vágást a csuklómon.
Gondolataimból egy gúnyos hang rántott ki:
- Nézzétek már, ide tévedt az a buzi is! - mutogatott rám egy homofób férfi. Ha jól tudom a neve John és nem elég, hogy gyűlöli a melegeket, de még rasszista is.
- Hallgass már! Nem kell a balhé! - bökte oldalba a felesége, aki nagy hassal állt mellette, és egy bocsánatkérő mosolyt küldött felém.
A terem nagy részét már elfoglalták az emberek, a pulpituson velünk szemben pedig a polgármester és néhány rendőr állt. Már most gyomorgörcsöm volt. Minek jöttem én ide egyáltalán? Bár akár tetszik akár nem, mától osztoznom kell egy élőhalottal azon a kis egérlyukon. Legalábbis esténként. Fogalmam sincs mitől kellene megvédeni az embereket, hogy az alku rájuk eső része az, hogy megóvnak minket. Mégis kiktől vagy miktől? Bele sem merek gondolni milyen lények élnek még.
- Tisztelt lakosság! - állt föl a polgármester, majd így folytatta - Köszönöm, hogy mind eljöttek a mai fórumra. Mint azt gondolom már tudják, azért vagyunk ma itt, hogy kioszuk, melyik családhoz melyik vámpír fog társulni. Ezt az alapján döntjük majd el, hogy vérszívó barátaink körbejárnak, és illat alapján választanak maguknak családot. Nem kell megijedni, az itt megjelent személyek minden bizalmunkat élvezik, senkinek nem származik baja ebből, mindenki épen és egészségesen fog távozni. Arra kérnék minden egybegyűlte, hogy ne ellenségeskedjen és kezelje családtagként vámpír bérlőjét. A legtöbb pedig jöjjenek be, kedves barátaim! - szólt ismét a mikrofonba, majd egyszer csak feltárult mellettünk egy rejtett ajtót, és megjelent a vámpírok. Nők, férfiak vegyesen. A vérszívók lassan járták a termet körbe, majd szépen szagmintát véve eldöntötték ki hol jobban élni. Komolyan úgy éreztem magam ettől mintha a húspiacon lennék és én lennék az áru, ami mellesleg romlott, mert valahogy felém nem nagyon kacsingatott senki. Már kezdtem megnyugodni, hogy engem mindegyikük szükséges (gondolom a soványságom miatt), és talán megúszom, amikor a levegő megfagyott, a bent lévő vámpírok fejet hajtottak után egy kitárult ajtó felé vetettek egy pillantást.
Belépett Ő. Barna, vállig érő, loknis fürtök, smaragd zöld szemek, csábító, rózsaszín ajak párnácskák, és olyan 190 cm tömény szexualitás. Halszálka mintás, sötét öltönyt viselt, barna bokacsizmával és az öltönykabát alatt hófehér inggel. Az egész férfi szép volt, és mégis félelmetes.
Dominanciája már messziről sugárzott, szét sem nézve lépett mellém, majd a vállamra téve hatalmas tenyerét, megszólalt reszelős hangján:
- Ő az enyém. - hangja parancsoló volt, ellentmondást nem tűrő. Rám sem pillantott, csak erősen markolta a vállam. Szívem kihagyott egy ütemet, amikor hüvelykujja lassan a nyakam bőrét kezdte cirógatni. Érintése bár hideg volt, de fölperzselte a bőröm azon a pár centiméteren. Félve kezére pillantottam és egyből tekintetem a sok gyűrűn állt meg.
- Ho .. hogyne! - dadogta a polgármester, majd összeszedve magát így szólt - Nem volt tegnap a feliratkozáson. Kérhetek egy nevet, életkort?
- Sir Harry Edward Styles. 800 éves múltam.
Bennrekedt a levegőm is. Ő még a vámpírok között van egy matuzsálem akkor! De miért én kellek neki? Szívem tovább gyorsabban vágtázott, és éreztem, hogy ha nem enged el hamarosan, egyből elájulok itt a széken ülve.
- Re .. rendben. Följegyeztem. Kérhetek egy nevet és életkort a fiatalembertől is? - nézett rám is a papírjaiból a városvezetőnk.
- Louis Tomlinson. 25 éves. - hangom magasabban csengett, mint szerettem volna. Mint egy ijedt kisegér, olyan hatást keltett. Szinte cincogás szerű volt.
- Induljunk. - dörrent rám Styles, majd öles léptekkel a kijárat felé indult.




![Fated to My Ex- Best Friend [Moving to Galatea]](https://cdn-gcs.inkitt.com/vertical_storycovers/ipad_49edb1dbf9a28b50b9c4d68d8598359b.jpg?width=1920&quality=75)





